2026. 1. hét: Alea, az eszkimó lány
Anauta Blackmore: Alea, az eszkimó lány
A szüleim könyvespolcáról vadásztam le néhány hónapja, egy használaton kívüli szobából. De istenigazából egész életemben kerülgettem, mert mikor még otthon laktam, az én szobámban volt, a polcomon. Többször, pontosabban nagyon sokszor akadt a kezembe és nézegettem, de nem, nem olvastam el. Belelapoztam, talán az első bekezdésbe bele is olvastam, de nem nem ültem le vele, nem állt szándékomban elolvasni, csak ott vergődtem. Nem indult könnyű olvasmánynak, úgy értem súlytalannak, úgy éreztem ez egy komolyabb történet közben meg érdekelt ennek a lánynak a története...de nem vettem rá magam.
Most viszont elhoztam és úgy döntöttem, hogy középkorúként elolvasom ezt a könyvet, amit lássuk be, gyerekként kellett volna.
Nagyon léleksimogató utazáson vettem részt. Szerintem a gyerekkori énemnek is teszett volna, de most egy egészen káprázatos olvasmányélménnyel gazdagodtam, az biztos. A rendkívül érdekes és kedves történet ellenére azért a könyv felénél kezdtem érezni, hogy picit talán túl romantizált, sőt bizonyos dolgokban már-már, hogy is mondjam, túlságosan...naív, szinte gyermeteg a töténet. Talán ez az a tiszta naivitás ami amúgy az eszkimókat jellemzi? Talán. Iszonyat kemény életük volt...van? Nem tudom most mi a helyzet velük.
Aleát és családját már az első oldalakon tragédia éri. A télire való ellátmányukat új csónakjukkal és anyukájával együtt elveszítik...mindent, amiért előző télen dolgoztak. És bizony pont egy bőséges tél után, igazán gazdagon tértek volna vissza az otthonukba. De ehhez képest nélkülözés és a gyász vár rájuk. Első döbbenetem itt csúcsosodott ki, Alea édesanyja nem tudott úszni, ha tudott volna, nagyobb az esélye a tengeren, bár akkor is megfulladhatott volna természetesen. A temészeti népeknél valahogy feltételezem, hogy tudnak úszni, hiszen olyan erősek, kemények, annyi mindent tudnak. De jelen esetben úszni, azt sajnos nem...
A három fősre apadt család dolgos hétköznapjait követjük a regényben. Sokat morfondíroztam milyen nehéz és kihívásokkal teli életük volt és ehhez képest milyen baromi kényelmes az enyém.
Ahogy telik az idő, az édesapában felmerült, hogy a lányának meg kellene tanulnia írni-olvasni angolul, ezért pénzt gyűjt és Londonba utaznak. Na, ez volt az a pont, aminél erősen hülledeztem. Az elemi erőkkel küzdő eszkimó, akinek ha rossz a téli vadászat, akkor az éhenhalással is számolnia kell, hogy a francba tud annyi pénzt összerakni, hogy elutazzon Londonba, majd ott egy telet végig panzióban éljen másodmagával, miközben a lánya naponta jár nevelőnőhöz tanulni (?)...megsúgom nem eszkimó ruhákban! Ez egészen meseszerű volt...de ettől még előfordulhat persze, de nem tartom reálisnak. Pedig ez egy igaz történet alapján íródott mű. Alea az írónő éedesnyja volt.
Aztán visszatértük után életük folydogál tovább a megszokott mederben, míg egy szörnyű napon a tesvérét be nem sorozzák az Első világháborúba.
Itt nagyon nagyot néztem, hogy az angolok képesek voltak Labradorig menni, hogy békés eszkimó fiúkat vigyenek el egy olyan háborúba, amihez az égvilágon, de tényleg az égvilágon semmi, de semmi közük nem volt. Nem arról van szó, az itt besorozott fiúknak lett volna bármi közük hozzá, de értük képesek voltak még a tengeren is átmenni és odavinni őket. A gyomrom felfordult.
Alea fiatal évei küzdelmesek, tragikusak, de tele vannak boldogsággal is. A legjobb évindító választásom volt. Csodálatos történet rendkívüli emberekről és az ő gyönyörű lelkükről, viszontagságos életükről.
Anauta Blackmore általam olvasott művét (fenti kép) G. Beke Margit fordította és Fekete Mária illusztrálta.
M.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése